Bartusz-Dobosi László László könyve és egy cikk az Életünkből.


sancokon_kivulBartusz-Dobosi László:  A sáncokon kívül

 

A szubjektív monográfia Garai Istvánról a  Berzsenyi Társaság kiadásában jelent meg 2015-ben.

Bartusz-Dobosi László így ír Garai Istvánról: „Siófok költõje Garai István Petrarca-díjas költő. A magyar irodalom 20. századi történetében gyakorlatilag egyedülálló, hogy egy magyar költő verseinek egy részét latin nyelven írja. Garai Istvánnak egész életét végigkíséri a latinitás, első latin nyelvû verse 1937-ben jelent meg Érsekújváron. 1915. szeptember 12-én született a mátyusföldi Nagyölved községben, a Felvidéken. Gimnáziumi éveit Érsekújváron, egyetemi tanulmányait először Pozsonyban, a Komensky Egyetemen, majd 1938-tól, az északi területrészek visszacsatolása után, Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. 1941-ben kapta kézhez magyar-szlovák szakos tanári diplomáját. Tanított Dunaszerdahelyen, Ipolyságon, majd a délvidéki Bács-Petrőcön, és Békéscsabán. 1947-ben Békéscsabán kötött házasságot, amelyből egy fia született. 1948- ban „Mesekirály” című kötete miatt elítélték, és két évet Szegeden, a Csillagbörtönben töltött. Szabadulása után megözvegyült, s Kőszegre, majd Esztergomba, végül 1954-ben Siófokra került. Itt újra megnősült, s ebből a házasságából egy fia és két lánya született. Kezdetben kályhafűtőként, dekádelszámolóként és bérelszámolóként dolgozott, egészen 1964-es rehabilitálásáig. Ekkor térhetett vissza a katedrához. A siófoki Perczel Mór Gimnázium magyar-latin szakos tanára lett, egészen 1977-es nyugdíjba vonulásáig. 1984-ben költözött családjával Budapestre, ahol 2008. október 25-én bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Első versei tizenhét éves korában jelentek meg, s tizenkilenc évesen már ismert költő volt a Felvidéken. Versei mellett kritikákat, karcolatokat és különféle témájú cikkeket is írt. Első kötetét 1944-ben, Bács-Petrőcön jelentette meg, Kibontakozás címmel. Még ugyanebben az évben, újabb három kötete jelent meg Életem huszadik őszén, a Májusi eső és A nyugatra szálló fellegekhez című. Ez utóbbi kötetét az újvidéki ügyészség erőteljes háborúellenes hangja miatt elkobozta. Mindezek ellenére ekkor még úgy tűnt, hogy pályája felfelé ívelőben van. Ennek bizonyítéka, hogy 1946-ban Csordulatig, 1947-ben Lángoló erdők, s 1948-ban, a már említett Mesekirály címmel újabb kötetei láttak napvilágot. Ez utolsó azonban, amelyik a határon túli magyarság védelmében készült, jó időre elvágott körülötte minden lehetőséget. 1949 és 1958 között egyetlen verse sem jelenhetett meg. Újabb kötettel csak 1970-ben állhatott elő Siófokon. Ez a Pannonia ékkövénél címet viseli. Az alcímben egyfajta „balatoni kalendárium”-ként aposztrofálta az összeállítást. Saját bevallása szerint, legtermékenyebb időszaka kezdődött ekkor. Ezt bizonyítja az a további 30 kötet (!) is, amely ezután jelent meg. Természetesen a hosszú és kényszerû hallgatás időszaka nem telt tétlenül, s ennek köszönhető a gazdag termés. Garai egyébként is „könnyűtollú” költő volt, a szónak abban

az értelmében, hogy a legnehezebb témákról is könnyedén „kanyarintott” néhány strófát. Jól mintázza ragaszkodását Siófokhoz és a Balatonhoz a Harminc év Siófokon c. verse is, amely évekkel a Budapestre költözés után megjelent Májusi dal Anakreonnal c. kötetébõl való. Ezt az egész kötetet, amely 1992-ben jelent meg, olyan balatoni verseinek szentelte, amelyek a Pannónia ékkövénél c. kötetének megjelenése óta készültek. S bár születését tekintve nem volt balatoni ember, ragaszkodása a tájhoz mindvégig megmaradt. Amikor 1996-ban, a „Balatoni kagylók” folyóiratba interjút készítettem vele, első dolga volt kitérni siófoki, balatoni élményeire, holott ekkor már több mint 10 éve nem lakott a városban. Több mint tíz évvel ezután, 2007-ben, amikor az Irodalmi Páholyhoz kértem tõle verseket „reggel” témában, olyanokat küldött, amelyek a balatoni reggelt örökítették meg Reggeli dal és A februári szélhez címmel. Ha találkoztunk, nem volt alkalom, hogy ne kérdezett volna valamit a tóról vagy a városról. Egykori, még élő tanítványaival mindvégig levelezésben maradt. S bár személyesen már jó néhány éve nem mozdult ki otthonából, képzeletben, s legfőképpen versekben még sokszor járt a nagy víz partján. Költészetében a szerelem, a barátság, és a természet szépségei mellett mindig nagy hangsúlyt kapott a költői hivatástudat, valamint a magyarság sorsáért érzett felelősségvállalás. A szülőföld, mint állandó élményanyag van jelen, de írt a Pannon-tájról, börtönéveiről, az 1956-os forradalomról is verseket, sőt próbálkozott képversekkel és szabadversekkel is. Egyéniségének egyedi hangját azonban latin versei adták meg, ebben csúcsosodott ki kivételes látás- és kifejezésmódja. Bár több latin nyelvű verse jelent már meg az évek során, tényleges feltűnést az 1970-ben, a franciaországi Vita Latina c. folyóiratban egyszerre megjelent négy verse keltett. Ettől kezdve gyakorlatilag folyamatosan közlik különféle latin nyelvû folyóiratok a verseit, mint a már említett Vita Latina, a Vox Latina, a Memento Audere Semper, illetőleg a Latinitas. Költői pályájának megkoronázásaként 1975-ben, a Petrarca Tanulmányok és a Petrarca Irodalmi Díjak Nemzetközi Központja elismerő oklevéllel, 1978-ban pedig a Petrarca díj ezüst babérkoszorújával tüntette ki. Tevékenységéért Rómából elismerő diplomát kapott. Fordításai közül egy Baudelaire vers a gimnáziumok III. osztályos latin nyelvkönyvébe is bekerült 1981-ben. A IV. osztályosban pedig két saját versét lehetett olvasni latinul és magyarul is. Sorra jelentek meg bilingvis kötetei, s az értő kritikák külföldi és hazai lapokban egyaránt. Az igazi nagy áttörés azonban sohasem következett be. Mind a siófoki „végeken”, mind budapesti otthonában társtalan, s igazságtalanul elhallgatott maradt élete végéig. Garai István életének 94. évében hunyt el, szelleme azonban mindvégig friss maradt. Könyvtára, levelezése és utolsó éveiben készült versei is erről tanúskodnak.”

(Somogy 2009. 1. sz. 77.79. o.)