Nóvé Béla: Patria Nostra: ’56-os menekült kamaszok a francia idegenlégióban


patria_nostraHúszezer kamasz menekült egyedül, szülői kíséret nélkül külföldre az 1956-os forradalom leverése után. Közülük félszázan a Francia Idegenlégióba kerültek.

Egy magyar ötvenhatos harcos kerget egy másikat a sivatagban. Az így kezdődő tragikus „viccet” a történelem rosszízű humora írta: az eset 1962 elején történt Algéria és Marokkó határán. A vége felé járt Algéria függetlenségi harca a francia uralom ellen. Mindkét fiú a disszidálás után hányódva, jobb híján a Francia Idegenlégióban keresett menedéket, és amikor egyikük a kemény megpróbáltatások elől az ekkor már független Marokkóba próbált szökni, elfogására véletlenül egy másik magyar légióst, az angyalföldi Spátay Jánost küldték. „Ismertem jól a srácot, magyar volt ő is, előtte többször beszéltünk, ittunk is együtt. Most meg: lőjem le, ha meglátom…” – számolt be a lázálomszerű küldetésről Spátay fél évszázaddal később. A szökevény fiút végül Marokkóban, egy rádió adó-vevőért cserébe, kiadták a franciáknak, akik dezertőrként kivégezték. Így lett a szovjet fegyverek elől menekülő magyar hazafi francia „hazaáruló” az ádáz gyarmati utóvédharcban.

Az esetet Nóvé Béla történész tárta fel a napokban könyv formájában is megjelenő, „Patria Nostra – ’56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban” című vaskos doktori disszertációjában. Nóvé régóta kutatja a forradalom után egyedül „világgá ment” mintegy 20 ezer kamasz sorsát, az utóbbi években pedig azok felé fordult a figyelme, akik végül a légióban kötöttek ki. A körülbelül félezer fiatal közül 269-et tudott név szerint beazonosítani; sokukat, köztük Spátayt is felkereste és kikérdezte. Sorsukat a könyvhöz hasonló című egész estés dokumentumfilmben is feldolgozta…

Spátay története egyediségével együtt is jól szemlélteti e történelem által meghurcolt kamaszcsoport sorsát. 1956 novemberében, a szovjet megszállás napjaiban, mindössze 13 évesen lett a budai és a pesti felkelők összekötő futára: az üzeneteket focilabdájába rejtve „cselezte” át a hidakat lezáró szovjet tankok között. Mint meséli, egy utcán talált fegyverrel önvédelmi pánikhelyzetben két szovjet katonát is lelőtt, akik, miután hasonló korú társával végeztek, őt magát is üldözőbe vették. Ellentétben sok kamasszal, ő az édesanyjával együtt hagyta el az országot, de hamarosan ugyanolyan magányosan sodródott tovább, mint a többiek. Egy ideig francia iskolába járt, de az egyik osztálytársa megvádolta, hogy ellopta a karóráját, emiatt fél év javító-nevelő munkára ítélték, és a büntetését köztörvényesek között kellett leülnie. Ezután, mint megannyi éhezésről, nyomorról, kilátástalanságról és idegenellenességről beszámoló társa, ő is szinte menekült a légióba. Többszöri próbálkozás után 18 évesen, 1961-ben vették be végül, akkor is csak szülői „beleegyezéssel” – valójában az édesanyja nem tudott franciául, így nem értette, hogy mihez adja a hozzájárulását. (Az alsó korhatárt épp akkoriban emelték 21 évre.)

Spátay esete nem egyedi: Nóvé listáján nyolc 18 év alatt bezupált légiós is szerepel, akik eltitkolták születési idejüket, tucatnyi egykori társukat pedig a Vöröskereszt szereltette le, szülői megkeresésre. A légió rideg valósága azonban finoman szólva nem felelt meg mindenki várakozásainak. A kutató szerint összesen 43 magyar fiatal kísérelt meg szökést a félszáz belépett közül, ami igen nagy szám, belegondolva, hogy milyen nehézségekkel járt a menekülés: nemcsak az őket üldöző franciákkal és az ellenséges arabokkal kellett megküzdeni, hanem a Szahara gyilkos klímáját is túl kellett élni. Spátay sem érezte magát sokkal jobban annál az ’56-os sorstársánál, akit üldözőbe kellett vennie.

 

Amikor kevéssel az eset előtt megtudta, hogy leveleire régóta nem válaszoló anyja búcsú nélkül továbbállt Amerikába, éleslövészet-gyakorlaton sírógörcsöt kapott, majd durván rátámadó kiképzőjére fogta a fegyverét. Az elöljárók, felismerve idegrohamát, nem végeztették ki, inkább büntetőszázadba küldték. Egy hónapon át kővel megrakott málhazsákkal futtatták, éjszakánként pedig egy maga ásta gödörben kellett aludnia.

Az odahaza az elnyomó idegenekkel szemben a hazájuk függetlenségéért harcoló magyar fiatalok identitás-iránytűje a Szahara viszonyai között olykor vadul kilengett. Kik is ők itt, hova is tartoznak, miért és kik ellen harcolnak? Spátayval élesben játszódott le a vallon és a flamand csoport között hezitáló „belga” magyarról szóló ismert vicc: a kiképzéskor a külföldiek vagy a franciák sora között kellett választani. Csakhogy amikor az idegenekhez állt, megfeddték, hiszen tudott már franciául, a franciák közül pedig a magyarsága miatt zavarták el, és mindannyiszor négynapi büntetésre ítélték. Végül a kapitány döntötte el a kérdést: „Mától te francia vagy.”

A magyar légiósok eltérően dolgozták fel magukban az ellentmondásos algériai helyzetet, amely egyszerre volt függetlenségi harc és többfrontos véres polgárháború. Volt, aki a Szaharából küldött és a magyar belügyi postacenzúrán fennakadt levelében arról írt, hogy „most egy évszázadok óta rabságban sínylődő népnek a szabadságharcát fojtjuk vérbe, és én is hozzájárulok, akinek eddigi életemben egy istenem volt, a szabadság”. A többség azonban elfogadta, hogy „aki az idegenlégióba megy, nem néz se jobbra, se balra, hanem gondolkodás nélkül végrehajtja a parancsot”. Sokan érezhették úgy, hogy lényegében a hazai harcot folytatják, hiszen a felkelést irányító szervezet a szovjetek szövetségese volt: „ti szabad Algériát akartok, de mivel a komonista oldalt választottátok, kiket én ismerek, tehát nem egy oldalon állunk”.

Sőt Nóvé arra is figyelmeztet, hogy kezdetben, hontalanként, „identitástudatot is furcsamód épp e markánsan szupranacionalista fegyveres testület adott nekik”. Így nyer a Patria Nostra film- és könyvcím kettős, sőt hármas értelmet, hiszen a „Legio Patria Nostra”, vagyis „a légió a hazánk” a hadsereg jelmondata volt, miközben végig szívükben hordozták azt a pátriát, amelyért 1956-ban harcoltak, és ahová Észak- és Fekete-Afrikából, a dél-amerikai Guyanából vagy a csendes-óceáni Tahitiről is visszavágytak. Ehhez a kettőhöz jött időközben harmadik kötődésük, a francia is.

A Nyugatra került ’56-os fiatalok nagy része jóval szerencsésebb körülmények közé jutott, mint a légiósok. Több ezren voltak, akik hosszabb-rövidebb ideig családokhoz kerültek, közülük sokakat örökbe is fogadtak. A pécsi bányavidékről menekült fiatalok például olasz famíliáknál találtak új otthonra. Ausztriában a magyaroknak külön középfokú oktatási rendszert hoztak létre, kétezer fiatal bentlakásos szakiskolában és gimnáziumokban tanulhatott. A légiósoknak többnyire nehezebb volt a kezdet, de sokan végül valódi otthonra leltek ott, és a szerződésben vállalt öt évnél tovább, akár évtizedekig is mundérban maradtak.

Spátay nyolc és fél év szolgálat után a dél-franciaországi Provence-ban telepedett le, ahol beilleszkedését, a helyi tekintélyek támogatását a légiós múlt mint „ajánlólevél” biztosította számára. Volt hivatásos vöröskeresztes, milliomos testőre, íjászsportkört vezetett fiataloknak, és nyaranta ma is önkéntes tűzoltóként küzd az erdőtüzekkel. A forgatócsoporttal látogathatott – 56 év elteltével – először Magyarországra 2012-ben, az idén pedig már végleg hazatelepülni készül a puyloubier-i légiós-veteránotthonból.”

 

/Lőrincz László: Egymást üldözték az idegenlégióba menekült magyar kamaszok
http://hvg.hu/kultura/201644__56os_kamaszok_kalvariaja__francia_idegenlegio__orok_kotodes/