Reisinger Attila: A Lajta menti forradalom


lajta_menti_foradalomReisinger Attila: A Lajta menti forradalom

„1956. október 26-án számos vidéki városban sortüzek dördültek, összesen több száz áldozatot és több ezer sebesültet követelve. Mosonmagyaróváron az akkor “zöld ávós”-ként emlegetett határőrök lőttek a tömegbe. A forradalom 60. évfordulója alkalmából megjelenő, két kisregényt tartalmazó kötetben négy áldozat nézőpontjából, hitelesen ismerhetjük meg a sortűz körülményeit.’”

 

Reisinger Attila: Évforduló

„Hatvan év telt el a forradalom óta. Már csak kevesen élnek azok közül a tüntetők közül, akik a fényes remények bűvöletében akkor az utcákon vonultak. Sok gazdásztársunk sincs már közöttünk, és akik meghaltak, magukkal vittek egy darabot a mi életünkből is. Emlékszel, Miklós, a jelszavainkra? Meg akartuk szabadítani az országot a félelemtől, és azoktól a vezetőktől, akik állandóan a nép hatalmát emlegették, de legjobban a saját népüktől féltek. Istenem, mennyire bíztunk a forradalom győzelmében! Pedig nem csináltunk mást, csak levertük a csillagokat, felolvastuk a tizenhat pontba foglalt követeléseinket, és máris úgy éreztük, hogy a világ megtelt szívet melengető ígéretekkel. De éppen csak elkezdtünk szabadon lélegezni, amikor megjelentek a szovjet tankok és újra ráléptünk a félelem útjára.
Hosszú idő ez a hatvan év… A forradalom emlékei már az én lelkemben is egyre csendesebbek. De most, hogy a sebesülésem történetét meséltem neked, képzeletem egyre élesebben varázsolta elém a hatvan évvel ezelőtti eseményeket, és sok olyan részlet is az eszembe jutott, amiről azt hittem már, hogy a múlt ködébe veszett… Furcsa dolgokra képes az emlékezet; van úgy, ha eszembe jut az a réges-régi tizenhárom nap, olyan érzés fog el, mintha csak álmodtam volna az egészet, máskor meg elég egy elejtett szó, vagy egy régi fénykép megpillantása és minden részlet olyan élesen bukkan fel, mintha tegnap történt volna.

Látod, az a géppuskatűzzel pokollá változtatott pénteki nap minden perce is az
eszembe jutott, azért tudtam olyan hosszan beszélni róla. És még a mellettem meghalt diáktársaimra is emlékszem. Így még most, hatvan év távlatából is magam előtt látom lelkesedéstől sugárzó arcukat…

 

Mostanában az ő arcuk bukkan fel leggyakrabban, ha a forradalomról álmodom; néha még álmomból is felébresztenek. Ha az álomból felriadva látom őket magam előtt, úgy érzem, azért ébresztenek fel, hogy velem együtt hallgassák az éjszaka csendjét. Bár ezek az arcok némák, nem szólnak hozzám, de a hallgatásukból is intés sugárzik felém: az én feladatom megírni a Lajta-menti forradalom történetét. Nincs vesztegetni való időm. Ha azt akarom, hogy mindaz, ami történt, fennmaradjon az utókor emlékezetében, azonnal munkához kell látni: össze kell gyűjteni és kötetbe kell rendezni mindazt, amit még őriz a már idő törte emlékezet; nincs részlet és egész, lényeges és lényegtelen – mindent papírra kell vetni még akkor is, ha tudom, hogy erről a forradalomról nem lehet a régi módon írni; ehhez olyan szavakat kell keresni, amelyek az igazság fényével világítanak, kérlelhetetlenek, mint a lelkiismeret, elválasztják a valót a képzelttől, az átéltet a megálmodottól, a gondoltat a tudottól; és ha ezek a szavak mondatokká, a mondatok fejezetekké alakulnak, akkor a könyv emlékművé válik és áttöri majd a felejtés falát.”

(Aranypor, Térségi irodalmi folyóirat/2016. tavasz)