Sándor Iván: A forradalom visszanéz, 1956


sandor_a_forradalom_visszanezSándor Iván könyve több nemzedékhez szól. Azokhoz is, akik még átélték az ötvenhatos forradalmat és szabadságharcot, és azokhoz a fiatalokhoz is, akik talán semmit sem tudnak róla.
Mint a záró tanulmány tudós szerzője, Gyáni Gábor írja, olyan új nyelvet talált, amely az átélő emlékeinek, az esszéista gondolati összegezéseinek, az író epikai teljesítményeinek egysége. Nem csak a múlt, a ma megvilágítására, értelmezésére is alkalmas ez a mindenki másétól különböző nyelv.
Mi volt ötvenhat? Mivé torzították évtizedekig? Mivé hamisítják a mában? Milyen tisztelettel, szolidaritással tekintett ránk a nyugati világ ötvenhatban, és hogy tekint ránk ma? Mivé lettek az eszmények? Mivé lett az ország? Mi várható – Sándor Iván egy másik, a közelmúltban megjelent könyvének címével – “a jövő árnyékában”?

A forradalom egyik indító eseményéről így emlékezik meg Lipták Béla, egykori mérnökhallgató, aki a forradalomban való részvétele miatt Amerikába emigrált, 35 nap című könyvében: a Műegyetem október 22-i emlékezetes nagygyűlése után “mi elhagytuk a pódiumot, megkértük Nemcsik Bandi vegyészhallgatót, hogy juttassa el követeléseinket a nyomdába Sándor Ivánhoz, a Jövő Mérnöke szerkesztőjéhez. Biztosak voltunk benne, hogy Iván megtalálja a módját, hogy másnap reggelre kinyomtassa a követeléseink listáját… reggel találkoztunk, éppen akkor érkezett a nyomdából, hóna alatt a lap nagy csomag friss példányával. Követeléseink az első oldalon voltak olvashatók…”

Sándor Iván (1930, Budapest) József Attila-, Márai Sándor-, Kossuth-díjas író. Megkapta az 56-os emlékérmet és a Nagy Imre-plakettet. Tizenöt regénye jelent meg, ez a huszonkettedik esszékötete. Több regényét kiadták német, angol, francia nyelven is.

“Sándor Iván ismételten kifejezi azt a szilárd meggyőződését, hogy a magyar ötvenhat világpolitikai fejlemény volt, mivel elsőként és talán mindmáig a legerőteljesebben lázadt fel a 20. századi totalitarizmusok ellen, és ráadásul úgy tette mindezt, hogy közösségi (nemzeti és társadalmi) színezetet kölcsönzött saját akaratnyilvánításának. Ez így valóban a magyar ötvenhat unikális vonása, nem akad rajta kívül még egy hasonló példa a 20. században, gondoljunk akár a fasizmusok, akár a bolsevik-kommunista elnyomórendszer elleni fellépésekre. (…)
Meggyőződésem, hogy komoly megfontolást kíván Sándor Iván figyelmeztetése, miszerint ötvenhat igaz.”

/https://www.lira.hu/hu/konyv/ismeretterjeszto-1/tortenelem-politika/a-forradalom-visszanez-1956-2016#bovebb_ismerteto/

Sándor Iván: A farsang megállás nélkül züllik

Ötvenhat igazi szellemének előhívását kérdezed. Az arc csak egyetlen barázdáját nem lehet megtisztítani a nyílt tekintethez úgy, hogy ne az egész arc tisztuljon meg. Nem látok ma erre esélyt. – A napokban jelent meg Sándor Iván: A forradalom visszanéz című esszékötete. 1956 hatvanadik évfordulóján a szerzővel beszélgettünk.

Amikor ’56-ról beszélsz, egyszerre szól a kor cselekvő tanúja és a jelen reflektáló alkotója. Emlékek és dokumentumok között egyensúlyozol. Milyen módon teremthető meg a kívánt arány; mikor ellenőrzöd a dokumentumokkal az emlékeidet, és mikor szembesíted az emlékeiddel a dokumentumokat?

Sándor Iván: Élmény, tapasztalat, fogalmi megközelítés, dokumentumok, folyamatos párbeszédben vannak. 1956 és 2016 két egymás felé fordított tükör. Az egyik a szubjektum szűrőjén át mutatja a dokumentumokkal kontrollált múltat, a másik azt, hogy mivé lettek mára ötvenhat eszményei a szabadságról. Az ilyen szemlélet felszámolja az időt, a közös térbeliséget állítja a helyére. Regénypoétikában is alkalmazom ezt, a párhuzamos történetvezetéssel, a szembesíthető nézőpontok kidolgozásával, némelykor a fikcióba rejtett dokumentumokkal.
Egy példa a kötetből: leírom az élményemet a Blaha Lujza téri, egykori Szikra nyomdában az október 22-ei délutáni és esti óráimról. Tördeltem már a Műegyetem Jövő Mérnöke című lapjának számát. Két és fél éve a szerkesztője voltam. Az egyetemi aulában a lázas hangulatú gyűlésen megfogalmazott forradalmi pontokat küldöttség hozta, azzal az üzenettel, hogy nyomtattassam ki a lapba. A részlegvezető természetesen nem engedélyezte, de azt mondta, ha találok gépszedőt, aki kiszedi, próbáljam meg. A harmadik vállalta, ólomba diktáltam neki a pontokat. Reggelre megjelentek, dupla példányszámban vitték a lapot az Egyetem kertjében már gyülekező ifjúsághoz. Az ilyen kivételes órák felidézéséhez nem elegendőek az emlékek. Kerestem olyan dokumentumokat, amelyek hitelesíthetik. Lipták Béla, akkor egyetemi hallgató, majd amerikai emigráns, aki részt vett a pontok megfogalmazásában s a küldöttség nyomdába indításában, hasonlóan írja le azokat az órákat 35 nap című könyvében. Szabó Iván egykori egyetemi hallgató, a Jövő Mérnöke munkatársa, később az Antall-kormány minisztere is hasonlóan beszélte el a történteket, az Ötvenhat műegyetemistái című kötetben.

’56-ról gondolkodsz; nem utolsó sorban a korszaktudatban helyezed el; vagyis nem provinciális, hanem európai fajsúlyú eseményként méred a léptékét. Ekképp ’56 nem csupán a válságra ítélt szocialista világ, hanem a modern Nyugat “tünete” is volt? Melyek az inneni, és melyek az onnani tanulságai?

Ötvenhat egyedülálló a huszadik századi diktatúrák elleni forradalmi fellépésben. Világtörténelmi volt a jelentősége, megüzente, hogy a szovjet-rendszer diktatúrája tarthatatlan. Albert Camus-val az élen az európai szellem legjobbjai nyilvánították ki szolidaritásukat. Hatására megkezdődött több nagy európai kommunista párt eltávolodása a szovjet párttól. 1943 őszén Illyés Gyula azt írta a Magyar Cslllagban, hogy hírünk a világban riasztó. Alig több, mint egy évtized múltán a dicsőség lett a hírünk. Arról is írok, hogy ma újra érvényesek Illyés egykori aggodalmai.

Az univerzális mentalitásszavar az egyik terminus technicusod a korra, a huszadik századi Európára. Második világháborús története során milyen reményekkel és milyen illúziókkal jellemezhető, amelyek között a magyar ’56 felviláglott?

Az elmúlt században az ország két, a rossz oldalon viselt háborúban került mélypontra. Bibó István már annak idején elemezte a Horthy-hatalom felelősségét. Márai Sándor Naplóiban megörökítette milliók mentalitásának szerepét a bukásban. 1945-ben rövid ideig felvillant a demokratikus kibontakozás lehetősége, gyorsan elfojtotta a szovjet mintájú diktatúra. Írok a Sztálin halála, később a szovjet párt huszadik kongresszusa utáni mozgolódásokról, s arról, hogy a forradalomban három irányzat kavargott: a nyugatias polgári demokrácia igénye, a szocialista rendszer reformjának úgynevezett “magyar útja”, s akkor nem dominánsan a háború előtti világ restaurálása. Arról is írok, hogy nem november 4-én bukott el a forradalom. Kitörése pillanatában vereségre volt itélve. Moszkvában nem volt kétséges, hogy ha forradalom tör ki, azt el kell tiporni. A hezitálás azon folyt, hogy ami történik, az forradalom-e már, s amikor felismerték, hogy az, jöttek a tankok és magyar kiszolgálóikkal együtt a véres megtorlás.

Hosszan és visszatérőn elemzed a forradalom emlékezetének történetét, az elmúlt 25 évre összpontosítasz. A minden oldali politikai ágensek felelősségét nem takarod el. Ugyanakkor kérdés; ezek az erők, amelyek mégis szabad választásokon kerültek helyzetbe, mennyiben tükrözték a társadalom kollektív tudatállapotát, az érdekeken túl a kádári amnézia milyen fokon határozta meg a cselekvési terület alakját? Illetőleg és ebből következőleg: végül nem ebből következően vált-e be az igénytelen, tehát szélsőségesen manipulatív hatalomgyakorlás?

A Kádár-rendszer ellenforradalomnak gyalázta ötvenhatot. Minden más álláspontot megtorolt, aztán elfojtott. Legitimitásának ezt választotta egyik alapjául. Ez a természetes túlélési kényszer, a közöny hatására beleivódott a lakosság egy jelentős részének a mentalitásába is. Illúzió volt, hogy a kilencvenes fordulat egyszeriben megteremtette a polgári demokrácia eszményei szerinti kormányzást, és megváltoztatta a lakosság évszázadosan beidegződött mentalitását. Jan Assmann dolgozta ki a “hideg” és a “forró” emlékezet teóriáját. A “forró” ébren tartja a múltat, szembenéz vele, tanulságokat von le belőle. A “hideg” befagyasztja, tartósítja a zsákutcákba vezető folyamatokat. Legalább száz éve az ilyen hideg múltban élünk. Mintha nem lett volna tanulni való a huszadik század történelméből. Az assmanni  terminusokat kiegészíthetjük a manipulált emlékezet fogalmával, amely folyamatosan meghamisítja a múltat. Minden hatalom a maga politikai érdeke szerint formálja át a históriát. Így volt ez a Kádár-rendszerben, és így van ma is, amikor kizárólag önmagát kiáltja ki ötvenhat egyedüli örökösének. A forradalomnak még a lángját is száműzte a Kossuth térről, és az egykori tankokat küldő hatalom felé orientálódva, ötvenhat paródiáját játssza.

A mai Magyarországon, de hangsúlyozod, hogy a nyugat-európai térfélen is, a történelem-felejtés, illetve közömbösség a domináns. A magyar periférikus létből következik-e, hogy a centrum elbizonytalanodása nálunk a demagógiába és gondolattalanságba konkludál? ’56 tanúi lassan eltűnőben, távozóban, a forradalom ideje szinte üres hely, felvonulási terület; transzparensek, lobogók, szónokok, de az ünnep oda. Azt mondod, az emlékezés közös formája tűnt el, miközben (a ’89-es Nagy Imre-temetést tán kivéve) nem is volt… Miképp gondolható el ennek a helyreállítása? Hogyan lehetne megszabadulni a rárakódott papírmaséktól, előhívni színes szellemét?

Az európai centrum imbolyog, hullámzik, keresi a korszak új kérdéseire a válaszokat. Talál-e? Ehhez idő és históriai szerencse, akár e véletlenek együttjátszása is kell. A centrumországokban a kormányok és a demokratikus párterők igyekeznek összefogni. A történelmi amnéziát ezekben az országokban már a múlt század második felétől igyekeztek oldani. Volt, ahol sikerrel. Nálunk más a helyzet. Idéztem már máshol is Ady Endre sorait 1908-ból, éppen hatvan évvel a szabadságharc után írta: “…az országnak hazudnak a kormányzói és az ország azt hazudja vissza, hogy rendben van. Kitartottuk és kitartjuk azokat, akik megölik a jelenünket, de mi lesz a jövővel?” Magyarország mindig kardélen járt a nyugatias és keleties világ között. Sohasem tudott végigmenni rajta úgy, hogy ne sebezte volna meg magát begyógyíthatatlanul. Ötvenhat igazi szellemének előhívását kérdezed. Az arc csak
egyetlen barázdáját nem lehet megtisztítani a nyílt tekintethez úgy, hogy ne az egész arc tisztuljon meg. Nem látok ma erre esélyt.

Borbély Szilárdot idézed, nem először: vele egyezve azt állítod, hogy a nyelvünket “meghaladták” az események, a világ régen nem olyan, amilyen nyelvvel le akarjuk írni. Milyen erőfeszítések árán lehetne az új nyelvnek a nyomába eredni?

Borbély Szilárd évekkel ezelőtt még csak azt írta, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek sokáig hittük. Napjainkban fel kellene ismernünk, hogy a humanista kultúrakorszak eszméi, szelleme, nyelve már nem csak veszélyeztetett, de elenyészőben van. Nagy korszakváltó vákuumban élünk, s még nincsenek fogalmak, nyelvek az új helyzetre. Hadd tegyek ehhez hozzá valami vigasztalót. A piaci sikernek dolgozó, csinnadrattázó irodalom mellett, a magyar irodalom jó néhány, az alkotás évezredes ethoszát őrző képviselője csendben, a munkaasztalához láncolva magát dolgozik a korszakkal szembenéző munkáin.

’56 hatvanadik évfordulóján te személyesen hogyan ünnepelsz? Megállsz-e arra a napra, “körbejárod-e” a várost, egykori emlékeid lépteit felidézed-e?

Nyolc évtized emlékvillanásaiban dolgozom. A Jövő Mérnöke emléktábláját a Műegyetem Budafoki úti bejáratánál, abból az alkalomból, hogy utcán is terjesztett lapban október 23-án először jelentek meg a forradalmi követelések, Marián Pistával, a forradalom egyik feledhetetlen, sokáig bebörtönzött emberével együtt avattuk fel 1989. október 23-án. Nemigen járok arra. A Kossuth téren sem voltam, mióta a lángot száműzték onnan, mert ifjúkorom emlékeire, a Horthy-korszakra emlékeztetne. Most, 23-án maszkabál lesz ott beszédekkel, füttykoncerttel. Andrej Plesunál olvastam arról, hogy Luigi Ballarini, Velence helytartója 1789-ben ezt írta a város párizsi követének: “Itt pedig a farsang megállás nélkül züllik, és mindent átitat a melankólia.” Plesu ehhez hozzátette, “Velencét úgy kiforgatta a Karnevál vigyorgó lénye, hogy sikerült egyidejűleg színlelnie a halált és rendesen meg is halni közben”. Nem a hatvan év előtti, hanem a nyolc évtizednyi lépteim nyomát járom be. Együtt, ami volt és van. Lehet célravezetőbb emlékezés, mint a felejtéssel való szembeszegülés?
/http://www.litera.hu/hirek/sandor-ivan-a-farsang-megallas-nelkul-zullik/