Windhager Károly Ákos: Vivente e moriente : 1956 emlékezete a komolyzenében


vivente_1956„A tanulmány az 1956-os forradalomhoz köthető zeneműveket kultúratudományi megközelítésben elemzi. Az alapkérdés valamennyi esetben az, hogy milyen kapcsolat mutatható ki a zenemű és a forradalom között. A kutatás az életrajzokat, a kották bejegyzéseit, a zenei dramaturgiát, a közönség és a cenzúra értelmezéseit tekinteti kiindulópontnak. A könyvben szereplő zeneszerzők önmagukat nem kímélve vetették papírra 56 hangzatait. Ki siratott, ki ünnepelt, ki emlékeztetett misében, kantátában, versenyműben. Jó részük megfizette az árát merészségének, míg a szerencsés kevesek megérdemelt tapsot arattak. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján feltehetően több zenemű születik. …

Windhager Károly Ákos (1975) PhD 2000-ben végzett történelem, illetve 2001-ben összehasonlító irodalomtudományi szakon az ELTE BTK-n. Doktori fokozatát Mihalovich Ödön zeneszerző pályaképe című dolgozatával szerezte. Kutatási területe az irodalom, a zene és a kulturális közélet összefüggései, valamint a tömegkultúra változásának vizsgálata, illetve a kulturális közönségkapcsolatok kutatása. Az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa.”

/https://www.libri.hu/konyv/windhager_karoly_akos.vivente-e-moriente.html/

„…Az emlékezés szolgálata nem hozott létre alkotói közösséget, még ha az emlékzenék írói ismerték és ismerik is egymást. Bár nem beszélnek közös nyelvet, idézeteik tára közös, így írták újra egyenként a Himnuszt, a Kossuth-nótát vagy a Boldogasszony-anyánk… kezdetű népéneket és számos magyar népdalt. Kiderült az is, hogy Kodály Psalmus hungaricusa ott kísért a magyar zenei kultúra majd minden résztvevőjében, ezért az alkotók sora, a kritikusok és a közönség is szüntelen hallja és meghallja azt.

Elérték-e az emlékzenék céljukat? Lajtha, Járdányi és Durkó váteszi megnyilatkozásait a kádári cenzorok nem engedték több ízben megszólalni, és a közönség érdeklődése is utólag alig felkelthető. Az 1990 után elhangzó emlékzenék mögött pedig már és még nem volt kulturális koncepció. A felsorolt megannyi zene jelentősége vitathatatlan, de csak hosszú távú, tudatos és következetes emlékezetpolitika eredményeként kerülhetnek méltó helyükre. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulóján… még nem látható, hogy az eddigi hagyományokat folytatják-e, vagy megjelenik például egy Egmont-újraírás, esetleg egy elemi erejű zenedarab.

/Windhager Károly Ákos: Vivente e moriente : 1956 emlékezete a komolyzenében, részlet az Utószóból p. 117./